2016. február 24., szerda

EPF - Második feljegyzés

Második feljegyzés

Tudni akarom segít e. Ha nem akkor legalább elvihetnek a rendőrök, és élhetem a maradék életemet elmegyógyintézetben.

Nem értem amikor az emberek kisgyereket visznek valahova, miért nem tudják megmondani neki, kislányom, amíg nem itthon vagyunk, kuss. Aztán hogyha nem érti meg a gyerek, el kell menni barkácsboltba vagy hobbiboltba, venni szééép nagy szikszalagot és lekötözni. Hogyha mocorog neki fáj. Ha sír neki fáj.
Vagy csak simán letapasztani a száját.
Annyi szülő mondja a gyereknek, Ha nem fogod be kislányom, akkor jól befogom majd én a szád bizony!
Megtenni azonban egyik se meri.
Ha majd lesz egy nő valaha is, aki kibírja mellettem a létezést, meg persze eléri azt, hogy mellette ne gondoljak arra, hogy ölném meg, akkor a mi gyerekünk biztos olyan lesz majd mint én.
Nem fogok azzal veszelődni, hogy megneveljem. Nem lesz lehetősége lázadni.
Kivéve ha tini lesz.
Akkor meg küldtem zárdába.
Pont ma amikor jöttem ki egy boltból, szembe jött velem egy síró kisgyerek és az anyja.
Az anyuka ordított a gyerekkel, a gyerek ordított, nem az anyukával, az egész világgal.
Visszafordultam a boltba, lekaptam a legolcsóbb ragasztót a polcról, letéptem két hosszú csíkot, majd gyors léptekkel a nő meg a gyerek után mentem. Még mindig ordított mindkettő. Azzal a különbséggel, hogy az anya már inkább magát okolta, hogy miért nem lehet vele a férje, miért kellett megcsalnia egy kurvával, de nem lelkivel, hanem rendessel, aki igazából jogász, de a gyereket meg meg kellett volna beszélni kivel legyen, mert egy olyan fontos nőnek, mint ő, nincs ideje gyereket nevelni. És az anya azt gondolta, ő a hibás, a kislány azt gondolta, az anya hibás, mégis a világgal kiabált, mert az anyja úgysem értené meg, mert sosem érti meg. Én meg hallgattam még egy darabig, majd letapasztottam először a gyerek, majd az anyja száját.
A kisgyerekeknek több idő kell a reakcióig, és mivel az anyával is ugyan ezt tettem, ezért kicsit utánozva, kicsit önállóan reagál. Ha egy felnőttet megpróbálunk valami ki nem mondott, mégis megszabott határok közé rakni, mint például az, hogy nem beszélhet, akkor egyből reklamálni kezd, még akkor is, ha neki az a helyzet jobb, mint alapból a világ.
Azért, hogy ne tudja letépni magának, összekötöztem a kezeit.
A kisgyerek ha látja, az anyja is fent hagyja, ő sem fogja levenni.
Csak ha mosdóba kell mennie.
Akkor vagy maga alá csinál, vagy letépi.
Anyuciiii, pisilni kell. Anyuci, kakilni keeeell.
Jólvan kislányom, nem látod hogy a maminak nincs szabad keze? Természetesen ezt a kisgyerek nem fogja hallani, mert az anyjának le lesz ragasztva a szája meg a keze és egyik járókelő sem fog odamenni, hogy elnézést hölgyem, segítség kellene?

Doktor úr, remélem ez így jó lesz. Nekem ilyen problémáim vannak.
Nekem csak ezek segíthetnek semmilyen gyógyszer.
Doktor úr, nekem nem szabad gyerekek közé mennem, mert múltkor is megláttam egy seregnyit az utcán vonulni, majd a fájdalmat még jobban fájdalmasabbá akartam tenni és ezért nekimentem egy oszlopnak. Aztán kifutottam egy autó elé, csak az a baj, hogy jó a reflexe, én meg akkor elkezdtem bocsánatot kérni, majd fogtam az ollót és kilyukasztottam az autó kerekét, hogy máskor ne tudjon lefékezni olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan velem tette.
Szomorú. De doktor úr, elhiszi nekem, hogy én nem akarok jót senkinek sem?
Vagyis.
Nem akarok rosszat senkinek sem?

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése