Minden
lázadásnak véget kellett vetni. El kellett pusztítani a gyökereket, melyekből a
hajtások táplálkoztak. Ki kellett találni a megoldást, s ki kellett képezni azt
a személyt, aki ezeket meg tudja valósítani.
A Parancsnok
magabiztosan járta körbe a tábort. Figyelte katonái munkáját, miközben agyában
a mai nap további tervein agyalt. Az utolsó városban voltak.
Itt volt a
legnehezebb munkájuk. Minden egyes Lázadó gondosan kialakított rejtekhelyre
menekült, amit alig tudtak megtalálni, Több időt töltöttek itt, már most, mint
bármelyik településen.
Sok minden
változott, mióta elindultak. A harcosok is félve pillantottak rá, erősödött a
hatalma a köznéppel szemben, s megöltek több ezer embert. Utasításra folyt
minden vér. A felsőbb hatalom nem engedett a kegyetlenségéből. Még a Parancsnok
sem akarta hogy mindenkivel ezt tegyék, de egyszer csak hozzászokott, és többé
már nem érdekelte őt hogy ártatlan embereket dobnak akaratuk ellenére a Halál
karmai közé.
- Egy kettő,
egy kettő. Mindenki a helyére, fegyveresek futólépés! Gyerünk! Indítsátok be az
ágyúkat! Ostoba katona, hát mit tanítottak magának. Nem az a helyes ágyútöltési
sorrend. Jól van. Látom már, tud maga,
ha igazán akar. Akkor most gyorsabban. Nem hallotta, azt mondtam GYORSABBAN!
Nem érünk rá itt álldogálni és várni egész nap! GYALOGOSOK. Gyülekező. Látják
azt a házat az utca végén? Azt, ami még nincsen lerombolva. Utunk következő
állomása. Bárkit is találnak odabent, végezzenek vele. Kegyetlenül. Mindenki
töltse újra a készleteit. A parancsot ismerik, lépés indulj!
Az ágyúsok
sorozatban omlasztják le a körülöttük elterülő, elhagyatott házak falait, a
csapat elindult célpontjuk felé. Iskolák, óvodák, lakótelepek. Kiszáradt fák,
levéltelen, csupasz bokrok, szikkadt talaj. A pusztítás kihatott a környezetre,
s a tűző Nap még kegyetlenebbül égette a sereg bőrét.
Elértek egy
nyolc emeletes házhoz. A Parancsnok gyorsított tempóján, és a többiek előtt,
benézett az épületbe. A gyors terepfelmérés után visszafordult csapatához, s
elkiáltotta magát.
- Gyerünk
emberek, ne kíméljenek senkit. Tízes csoportokra osztódunk, az alsó szint az
enyém, öt ember jöjjön velem, a többiek sorjában induljanak a tetőre!
Mindenki
fejvesztve rohant, embereket keresve. Durván rúgtak be minden egyes ajtót,
amivel szembe kerültek. A falak remegtek a puskák hangjától, az emberek sikítottak.
Minden szinten, minden szobában a vér folyt, kivéve egyet. A pincében, az
alaksor legvégén.
Az volt az
egyetlen szoba ahol nem egy család, hanem csak egy ember bujkált. Az volt az
egyetlen szoba, ahol egy nő egyedül talált magának menedéket, s az egyetlen,
ahova a Parancsnok benézett.
Egy erős
mozdulattal kiszakította keretéből az ajtót, majd meglátta Őt. A rég eltűnt
feleségét. Őt, aki a végzete volt, s miatta és a közös gyermekük miatt állt be
katonának, hogy védelmet nyújtson nekik.
S most itt
áll, agyában keringenek a múlt elfeledett eseményei, erősebben markolja a
fegyvert, nem tudja mit tegyen. Nem tudja mit akar tenni. A nő felnéz rá,
pillantásuk eggyé válik.
- Uram.
Végeztünk a szinten, mit csi..
- Ne szólj
semmit. Csak ölj meg minket.
Áldozatott
hozott. Meg akarta menteni a családját, önmagát, a közös jövőjüket. Idővel az
értékek átrendeződtek, a férfi számára nem a család, hanem az ország lett
fontosabb.
A vég nem
változott. Az utak összeforrtak, újra találkoztak egymással. Nem tudták mit
csináljanak egymással, de mindkettőjük gondolataiban újraéledt a mondat;
Minden
lázadásnak véget kell vetni.
*The Subways – Kiss Kiss Bang Bang
Ha tetszett, iratkozzatok fel, és ha úgy gondoljátok, (habár szerintem senki sem fogja úgy gondolni), írjatok kommentet.
További szép napot/estét/életet.
Hamarosan találkozunk. ;)
Pááááá.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése