2014. augusztus 12., kedd

KISS KISS BANG BANG*

Minden lázadásnak véget kellett vetni. El kellett pusztítani a gyökereket, melyekből a hajtások táplálkoztak. Ki kellett találni a megoldást, s ki kellett képezni azt a személyt, aki ezeket meg tudja valósítani.
A Parancsnok magabiztosan járta körbe a tábort. Figyelte katonái munkáját, miközben agyában a mai nap további tervein agyalt. Az utolsó városban voltak.
Itt volt a legnehezebb munkájuk. Minden egyes Lázadó gondosan kialakított rejtekhelyre menekült, amit alig tudtak megtalálni, Több időt töltöttek itt, már most, mint bármelyik településen.
Sok minden változott, mióta elindultak. A harcosok is félve pillantottak rá, erősödött a hatalma a köznéppel szemben, s megöltek több ezer embert. Utasításra folyt minden vér. A felsőbb hatalom nem engedett a kegyetlenségéből. Még a Parancsnok sem akarta hogy mindenkivel ezt tegyék, de egyszer csak hozzászokott, és többé már nem érdekelte őt hogy ártatlan embereket dobnak akaratuk ellenére a Halál karmai közé.
- Egy kettő, egy kettő. Mindenki a helyére, fegyveresek futólépés! Gyerünk! Indítsátok be az ágyúkat! Ostoba katona, hát mit tanítottak magának. Nem az a helyes ágyútöltési sorrend.  Jól van. Látom már, tud maga, ha igazán akar. Akkor most gyorsabban. Nem hallotta, azt mondtam GYORSABBAN! Nem érünk rá itt álldogálni és várni egész nap! GYALOGOSOK. Gyülekező. Látják azt a házat az utca végén? Azt, ami még nincsen lerombolva. Utunk következő állomása. Bárkit is találnak odabent, végezzenek vele. Kegyetlenül. Mindenki töltse újra a készleteit. A parancsot ismerik, lépés indulj!
Az ágyúsok sorozatban omlasztják le a körülöttük elterülő, elhagyatott házak falait, a csapat elindult célpontjuk felé. Iskolák, óvodák, lakótelepek. Kiszáradt fák, levéltelen, csupasz bokrok, szikkadt talaj. A pusztítás kihatott a környezetre, s a tűző Nap még kegyetlenebbül égette a sereg bőrét.
Elértek egy nyolc emeletes házhoz. A Parancsnok gyorsított tempóján, és a többiek előtt, benézett az épületbe. A gyors terepfelmérés után visszafordult csapatához, s elkiáltotta magát.
- Gyerünk emberek, ne kíméljenek senkit. Tízes csoportokra osztódunk, az alsó szint az enyém, öt ember jöjjön velem, a többiek sorjában induljanak a tetőre!
Mindenki fejvesztve rohant, embereket keresve. Durván rúgtak be minden egyes ajtót, amivel szembe kerültek. A falak remegtek a puskák hangjától, az emberek sikítottak. Minden szinten, minden szobában a vér folyt, kivéve egyet. A pincében, az alaksor legvégén.
Az volt az egyetlen szoba ahol nem egy család, hanem csak egy ember bujkált. Az volt az egyetlen szoba, ahol egy nő egyedül talált magának menedéket, s az egyetlen, ahova a Parancsnok benézett.
Egy erős mozdulattal kiszakította keretéből az ajtót, majd meglátta Őt. A rég eltűnt feleségét. Őt, aki a végzete volt, s miatta és a közös gyermekük miatt állt be katonának, hogy védelmet nyújtson nekik.
S most itt áll, agyában keringenek a múlt elfeledett eseményei, erősebben markolja a fegyvert, nem tudja mit tegyen. Nem tudja mit akar tenni. A nő felnéz rá, pillantásuk eggyé válik.
- Uram. Végeztünk a szinten, mit csi..
- Ne szólj semmit. Csak ölj meg minket.
Áldozatott hozott. Meg akarta menteni a családját, önmagát, a közös jövőjüket. Idővel az értékek átrendeződtek, a férfi számára nem a család, hanem az ország lett fontosabb.
A vég nem változott. Az utak összeforrtak, újra találkoztak egymással. Nem tudták mit csináljanak egymással, de mindkettőjük gondolataiban újraéledt a mondat;
Minden lázadásnak véget kell vetni.


*The Subways – Kiss Kiss Bang Bang


Ha tetszett, iratkozzatok fel, és ha úgy gondoljátok, (habár szerintem senki sem fogja úgy gondolni), írjatok kommentet. 
További szép napot/estét/életet.
Hamarosan találkozunk. ;)
Pááááá.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése